Sokaktól azt hallottam, hogy nagyon jól van kitalálva az a kilenc hónap és az anyukának van ideje rákészülni az új szerepre, anya lesz. Igaz, elég hosszú volt az idő arra, hogy átéljem bizony egy kis emberke van odabent, rugdossa a pocakomat, fészkelődik és már saját véleménnyel rendelkezik, ugyanakkor elég rövid arra, hogy elolvassam az összes szakirodalmat, cikket, könyvet, folyóiratot, internetes oldalakat böngészve ebben a témában. Azt gondoltam olyan egyszerű lesz, hiszen én vagyok az anyja, én szültem meg a hosszú órákon át tartó vajúdás után, nyögve annak minden egyes édesen keserű percét, nekem kell tudnom mi a baja, ha éppen sír, én tudom megnyugtatni ha éppen nyűgösködik, nálam talál vigasztalást, ha megijed, én táplálom a saját testemből, könnyedén elaltatom, játszom vele, énekelek neki. Picúr már most egy önálló kis ember, aki néha óramű pontossággal létezik, néha pedig attól teljesen eltér.

Kezdetben annyi apróságra kellett odafigyelni, ami mára (remélem) rutin-szerűen megy. Igyekszem ráhangolódni, megérteni az apró jelzéseit és annak megfelelően cselekedni. Ezt nem tanítják sehol. Segítség persze van a "Mitől sír a baba?" 7 pontjában felsorolva, dehát mégiscsak egy kis emberi lényről beszélünk, aki nem gombokkal működik, hanem a szeretet erejével. Már Ő is képes kifejezni az érzéseit, mégha néhányra is korlátozódik. Ő tanul engem is, a világot is és bizony sokszor igen nehéz dolga van. Nekem is. És ahogy telnek-múlnak a napok, hetek (éppen ma 5 hetes Picúrunk), egyre inkább azt veszem észre, hogy a kezdeti nehézségek elmúlnak és helyettük jön a következő probléma, ami nem is lenne, ha az előzőt nem oldottam volna meg. Sok még a kérdésem, de megoldom azokat is.

JÓL VAGYUNK!